1992 nyara forró volt. Nappal a város kihaltnak tűnt. Néha suhant el egy-egy autó. Benzint már csak indokolt esetben, -„vissza kell menni a frontra igazolással”, – lehetett venni. Az áram- és vízszolgáltatás akadozott. Háború volt. Tőlünk 60 km-re volt a front. A szélrózsa minden irányában. Gradiska, Prijedor, Jajce.
A posta nem fogadott külföldről érkező küldeményeket. A külföldi diákok nem kaptak otthonról anyagi segítséget. Megszervezték a város elhagyását. Mint magyar állampolgár, a két gyerekkel csatlakozhattam hozzájuk. Az indulás 1992. július 8-a, érkezés Zágráb, valamikor, utána utazás Budapestre, szintén valamikor.
Csomagolni kellett. Mit vigyek magammal? Az évszakok döntöttek. Nyári ruhákat, mert még tart a nyár, és melegebb ruhákat, mert hamarosan itt az ősz, az iskolakezdés. Két bőrönd, és két hátizsák. A tél…. reméltem, hogy addig minden megoldódik.
Zágrábban be kellett jelentkeznünk, mint boszniai menekülteknek. Mivel lakhatásunk volt, a horvát segélyszervezetek tartós élelmiszer adományokkal azonnal a segítségünkre siettek.
Július 22-én érkeztünk Budapestre. Én hazajöttem, a két gyerek menekültstátuszt kapott. A mai napig emlékszem az emberek segítőkészségére. Munkát nem kaptam, így az élelmiszer- és ruhaadományok átsegítettek bennünket a kezdeti nehézségeken. Ezt elfelejteni nem tudom, és nem is akarom. Talán sorsszerű, hogy egy adománygyűjtéssel foglalkozó egyesület tagja lettem. Kaptam, és ma, amikor lehetőségem van, akkor nem csak az Egyesületemnek, hanem más civil szervezetnek is segítem munkáját adománnyal. Kaptam, ezért adok.
